A polc egyidős velem, mindkettőnket fölnevelt
és megedzett az idő, a hideg, sokszor változó falak.
Néha az árnyékunk - úgy érzem - hasonlóan kedves alak.
Közelebbről láthatod, hogy csupa hajszálrepedés,
és ha nekimész úgy nyikorog mint a legőszintébb nevetés,
ami belőlem is előtör, olyan sokszor, olyan nagyon...
Néha együtt néztük - úgy emlékszem - szobámban az égboltplafont.
Nincs nagy múltja és nem vár rá fényes könyvtár, díszes terme.
De nem végzi tűzifaként sem parázs után lángra kelve.
És mégsem átlagos, mert túléli a sok zord telet.
Néha - azt gondolom - hogy van ki minket, ezért szeret.
