(Ön)bizalom

Tanuld meg magad elringatni.
Mert a világ bizony nem ringat el.
Aki ma még a mindent jelenti számodra
talán holnap már nem is felel.

Ha a vigaszt magadban keresed,
nem baj ha nem leled sohasem másban.
Enélkül magányos vagy a zsúfolt tömegben,
ezzel társat találsz az üres lakásban.

Aztán ha sikerült, ha tudod, hogy te vagy
és mindig is te voltál az örök béke.
Akkor már talán kutathatod másban is
bizalommal, megnyugodva. Végre.

Nyíló ajtó

Egy képzelt világban, pár méterre tőled:
egy ajtó áll zár nélkül, vonzza a cipődet.

Rajta öreg papír, égetett széllel,
betűi hintáznak együtt a széllel.

A felirat egyszerű, nem kell sok értelem:
"Ha átléped küszöböm, nincs többé négy elem,

Ha átléped a küszöböt, nincs teher se baj,
megszűnik a csend, eltűnik a zaj.

Szünet az életből, szünet a halálból.
Nem leszel sehol sem, nem leszel akárhol.

Pár percnyi pihenő. ezt ajánlom most neked:
S ha érzed már, hogy elég volt, terhed visszakérheted."

Egy képzelt világban, pár percet agyalnál,
majd letépnéd a papírt és röhögve maradnál.

Túlélők

Otthon a barna polcon csak néhány kopott könyv hever.
A polc egyidős velem, mindkettőnket fölnevelt
és megedzett az idő, a hideg, sokszor változó falak.
Néha az árnyékunk - úgy érzem - hasonlóan kedves alak.

Közelebbről láthatod, hogy csupa hajszálrepedés,
és ha nekimész úgy nyikorog mint a legőszintébb nevetés,
ami belőlem is előtör, olyan sokszor, olyan nagyon...
Néha együtt néztük - úgy emlékszem - szobámban az égboltplafont.

Nincs nagy múltja és nem vár rá fényes könyvtár, díszes terme.
De nem végzi tűzifaként sem parázs után lángra kelve.
És mégsem átlagos, mert túléli a sok zord telet.
Néha - azt gondolom - hogy van ki minket, ezért szeret.

Át(t)érve

Valami kikopott belőlem vagy a világomból, nem tudom:
ha túl kicsiket lépek már nem érzem, hogy elbukom.
Régen a hét mérföldes csizma is szorította lábamat,
ma meg nem zavar a visszahúzó súly sem ami ráragadt...

Most egy másik ember hitével kelek fel, ha álmodom.
Felriadtam rá. Vert a szívem. Ma hadd dobogjon. Ráhagyom.
S közben a nyakamban a jövő, és egyre szürkésebb a múlt.
Az emlék kevésbé határoz meg ha az idő miatt elfakult?

Vagy csak enyém már a bölcselet: az árral szemben nem lehet.
És hiába ragadom meg az értem nyúló kezeket,
mert sodródnak ők is, és senki nem húz ki a partra.
Vagy nincs is part és nem is kellett, vagy elfeledtem ki akarta.

Te voltál nekem

A legnehezebb éjszaka te voltál nekem...
Ha sokat gondolok rá, elfelejthetem?
Vagy nem kopik el soha, hogy nem jött el a reggel,
hogy az időbe ragadva kővé fájdult testtel

vártam a pillanatot, és nem voltam remény.
Nem voltam sötétség. Nem voltam a fény.
Helyette messiásként vártam a napot,
s közben éjszakám - a legszebb - végleg itt hagyott.

szavakat hányva

Sötét szoba, belül élek
ott sem látsz, hol fényt zenélek.
Keresel és kutatsz nagyon
de már többé nem akarom.

Itt lakom most. Ez a helyem,
kezem párnámra tehetem.
Ölelgetem, kapaszkodom:
az ágyam soha el nem hagyom.

Nincsen reggel. Nem érdekel.
Kikapcsolom, nem érnek el:
Ó ez milyen könnyű lenne
ha a világ elengedne.

Itt hagyna, a bús szobában:
csak én és a fal. szép magányban.
Én akarnám, hogy békén hagyjon,
hogy néha egy kis békét adjon.

Valamiért mégis túl szép az ajtó
és a folyosó az már könnyfakasztó
és az udvar maga a létre kelt csoda
és a világ a hely, mire azt mondom: "Oda!"

S bár nem segít már fel az ágyból
és lehet bárkivel,bármikor, bárhol.
Én akartam egyedül talpra állni
kisétálva a mennyből, a földet megtalálni.

Merre

Nem azt mondom, hogy ne bántsanak
és azt sem mondom, hogy ne bánts.
És eltűnik majd a "megbántalak",
mint kukoricáról  a háncs.

Talán egyedül szedem majd kosárba

és sosem lesz még egy ilyen darab.
És kukoricát, könnyezve dobálva
csak az örök megbánás marad.

Vagy minden helyrejön és leesik
a mellkasról az örökös teher.
És vállrándítva meséljük "megesik"
a múltat a jövőben el.

Szélmalom

Mint egy letépett seb:
újra meg újra.
Feldereng a szíve,
feldereng a búja.
Kaparom.

Mint egy ősrégi film
megint és megint,
tudom a percet,
tudom szám szerint.
Akarom.

Mint egy elvágott húr,
csak ne még, csak ne még,
és nem lesz több hang
és nem lesz már elég.
Tagadom.

...

Mint egy elunt, szép vers,
szürkeség, szürkeség
bánt, hogy elkopott
és bánt, hogy ó kéne még.
Hadarom.


Mint vállon a teher
csak vagyok, csak vagyok.
Semmit nem kapok
vagy mindent elhagyok.
Szélmalom.

Öröm

Eső vizezi a szívem...
Ma ázott veréb vagyok.
Hidegnek érzem, igen,
 a cseppektől majd megfagyok.

Esőtől ázik a ruhám,

átüt a kopogás hangja,
csak hagyja vékonyan, bután,
a szívőrzést megtagadva.

És boldog a sejt, az atom,
minden részem, hogy így van.
Mert páncélom széthajthatom,
a víztől hígulva, vígan

dobbanó szívvel, táncolva
örülni, hogy múlnak a percek.
S csak egyszerűn nézni, ámulva
az esővel együtt hogy peregnek.

Vihar

Csukott ablak, halk dörrenés.
Villanó fény. Nincs döbbenés.
Csukott ablak. Lezárt szemek:
csak ne lássam, hogy elvesztelek...

Függöny nincsen. Vizes ablak.
Száguldó cseppek koppannak.
Függöny nincsen. Érzem, sejtem:
talán nekem kell megtennem.

Nyitott ajtó. Friss levegő.
Szakad, ömlik, zúg az eső.
Nyitott ajtó. Kiszaladok
Nélküled is ember vagyok!

Tágas udvar, minden csupa víz.
A nyelvemen az édes vihar-íz.
Tágas udvar, tovább futok:
tőled többé nem vakulok!

Az egész világ folyik, ázik,
villám tombol és szikrázik.
Itt a világ, újra látom!
Elengedtelek barátom.

Görbülés

Volt egyszer egy egyenes:
lelke girbegurba.
Szívében egy hang remegett:
"te egy másik útra
vagy szánva, kalandokra, fényre
az örökös szürkeség helyett,
napsugár-reményre."

Sötét szobák és szekrények mélyén
volt eddig csak sarok,
reá szövött hálóján
a kis pók jól alhatott.
De ma elindult, hogy világot lát
hold- és napfény alatt
s útjába kaland, csoda
nem egy, ezer akadt.

Látott falevelet táncolni
hangos, szél-zenére,
hallott kismadárcsicsergést
mely fittyet hányt a télre.
Nézett  holdat ablakon át néző,
síró, öreg hölgyet,
s a háza előtt, vésett tövű,
örök barát tölgyet,
melyre tekintete rossz kedvében
ma is, mindig rá-rá talált,
hisz ketten együtt, összefonva
legyőztek már ezer halált.

Átélt tengernyi jót és ugyanennyi rosszat,
de többet akart, úgy gondolta most már nem habozhat:
bejár mindent, hegyet-völgyet,  búbánatot, kacajt.
Amíg csak él - vélte-  lába üti majd a talajt.

S ahogy haladt, percről percre, méterről méterre:
háta, válla, lelke a nagy súlytól terhelve
tán észre sem vette: mosollyá alakult.
S egyenes-bús lénye örökre elfakult.

Fekete-fehér

A rosszkor kimondott helyes szavak,
a '" vakságban megpillantottalak'",
a biztonságból kibillenések,
az igazság ellen érvelések:
azok vagyunk.

A jövő helyett a jelen legyen,
a melletted jó, de nincsen helyem,
az elveszek, hogyha megtalállak,
a kell, hogy fájjon, de nem kell bánat:
vagyok.

Az idő, aminek nincs köze a térhez,
az örökké eszel, de nem hagyom, hogy éhezz,
a káromkodás a legtisztább imában,
a nem talált béke az örök vitában:
vagy.

Séták

Gyere barátom, sétáljunk egyet,
 hideg kövekből kirakott, feslett
tereken, parkokon át, az úttest közepén,

nem számít hol járunk, csak az, hogy te meg én.

Gyere meséld el milyen volt a napod:
megszelídült szavakkal, ha épp nem akarod.
Cipőd kopogása lassú, lágy ütem
hangod zene rá: kell hozzá fülem.

Gyere. Ez a lényeg, nem számít mikor.
Hisz sétálok melletted, elkopott, csiszolt,
elunt, és megtörött idő és tett után.
Mert a barátom vagy s mert tudom, hogy nem muszáj.

felejtés

Percről percre.
El leszek felejtve
Az óramutató dühöngve kattog,
 még sincs rá figyelve.

Lélegzetről lélegzetre.
El leszel felejtve.
A külvilág szeret és könnyű és vár.
Még sincs rá figyelve.

Egyszer mosolygunk majd ezen.
El leszünk felejtve.
S a másikról végre magunkra terelődik
mindkettőnk figyelme...

harc poetica

Fűben fekszem. Csomósban.
Az éj felettem fogyóban:
Megáldom és megszidom.
Most felemelem! Nem bírom...

Várok rám és elkéstem:
a legszebb kanyart elnéztem.
Kisiklottam. Tetszett nagyon.
Megtalálom! El is hagyom.

Megrianok, menekülök:
közétek én nem vegyülök!
"Nem futhatsz el!" mondja a sors.
Felmentelek... de meglakolsz.

Mosoly van az arcon. Kelek.
Csak egy percig nem figyelek:
s feltűnik, hogy boldog vagyok.
Elengedsz és itt maradok.

képzés :)

Itt kavarog legbelül a minden:
amit elmondtunk egymásnak és amit nem.
A fáradt, de mindennél gyorsabb percek,
hogy megismertem őket, hogy ők megismertek.

A kör, ami szebb mint a szabályos,
hogy a leghalkabb szava is  talány most.
A köszönés helyett az ölelés,
a dalok, a táncok, a szöveg és

a lezárás. És mind annyira tudjuk:
olyan közhely ez, hogy soha meg nem unjuk.
azért volt olyan jó, mert vágytuk, hogy az legyen.

Ha a legszebb napra gondolok, itt lesztek, mind, velem. :)

szárnytörés

Minden alkalommal, ha látlak:
 a személyem, a kincsem, a szárnyak
magasra emelnek, fel a vérző égig,
közönyödet távolból nézve végig.

Minden alkalommal ha hallak,
tollaim puhán betakarnak.
Felerősítik hasító hangod:
éltető kín azt befogadnom.

Minden alkalommal ha rám lépsz:

áldom, hogy csak nekem, csak most ráérsz.
S cipőd aljának mézédes sárja
emlékkormokat nyom a szárnyba.

Letöröd a szárnyam minden alkalommal.
S hiába tartanám, szívemmel, alkarommal,
egyszer kihullik téged áhító tollam
s végre elmondhatom neked: angyal voltam.

Nyughatatlan

Ha kezet emelsz:
súlyt vegyél le rólam.
Mert te akartál engem,
én meg csak úgy voltam.

Ha majd elfelejtesz:
vétkeimmel kezdjed.
Hisz vénáidból őket
vénáimba tetted.

Ha menekülnél egyszer:
emlékemből tedd azt.
Mert közös tetteinknek
minden sejtje hervaszt.

S ha léteznél...
Bűnös szívvel,
újra.
Nélküled ne engedj
soha nyugovóra.

Búcsú

Gondolunk Rád. Ugye érzed?
Itt susog el épp emléked...
Átjár minden rozzant szobát,
szívveréssel adjuk tovább.

Fel-fel zengsz egy szellődalban,
a téged áldó szép szavakban.
Élsz a gyertya viaszában
a megszáradt könny vigaszában.

Rád gondolunk... Ugye tudod?
És álmunkban azt álmodod:
itt ülsz lenn és köszönsz nekünk,
s a boldogságtól, ó,  nevetünk...

Szeretet utolsó vérig

Talán nem fog őszülő tincseiddel játszani
a teraszon.
És egy másik világ széléről, láblógatva,
ravaszon
integet majd boldogan és Te felkiáltasz
 az égig:
"Nem hittétek, de van szeretet
utolsó vérig."

Az utolsó napodon

Mit tennél ha azt mondanák, ez a nap az utolsó?
S rövid életedre, mint lakat zár a koporsó.
Mit tennél ha valaki azt mondaná neked:
mindent ami voltál, lennél, ebbe a napba tedd?
Csak zokognál azon, hogy mindennek vége?
S átkoznád magad, amiért annyi mindent kéne
még tenned, amire nem elég csak egy nap....
S dühöngenél amiért nem szóltak már tegnap.

Vagy számot vetnél, minden téglát külön:
amit utadon raktál le, hószirten vagy füvön.
Amiből felépült kusza sorsod háza,
s bár ledől, talán számít milyen volt a váza.

Vagy elmondanád annak, kinek sosem merted,
hogy csoda volt, hogy Őt megismerted...
Hogy miatta keltél, hogy ma is miatta kelsz,
hogy róla álmodoztál, s ha ma álomra lelsz:
Ő lesz elmédnek végső gondolatja
s, hogy emlékedet róla a halál sem ronthatja.

Vagy csak ülnél csendben... nem csinálnál semmit.

Csak bánnád, hogy mit ma tennél, mért nem tetted eddig.

Visszamerengés

Januárnak e napján
mindig visszarévedek.

Hozzád kedves barátom

a múltba, csak, hogy féltselek.

Ott állok és megmentelek,

a jövőtől, a bajtól.

Megfosztalak téged a balsors

akarattól.

Csodállak és megbocsátok

megsímitom arcodat.

Azt hazudom megnyered majd
minden vesztett harcodat...

Olyan boldog leszel kincsem

a jövőben, mit álmodok

De szívem merengésére

a valóság-agy rámorog.

És Te elkísérsz az ajtóig,

megfogod a kezemet.

És a fülembe suttogod:
"Nyisd ki két, kék szemedet!"

Magány

Papírfaladon zárva minden ablak,

annyira imádnak, csak épp nem akarnak,

elbújsz mélyen a paplanködbe:
"taszíts el magadtól, fogadj örökbe!

Te vagy az őszi fán az utolsó levél,

én rögtön utánad a melegszívű tél.
Ti csillagok vagytok: sok-sok fényes verem,
hótükör lelkemmel bútok visszaverem."

Első benyomás

Leülsz. Felkelsz. Lépkedsz. Mit lépkedsz,egyenesen trappolsz!

Nézed az órát. A padlót. A tükröződést a buszon. Harcolsz.
Könyvekben nem olvasott, filmekben nem látott csaták dúlnak,
az emberek körülötted, mint színfoszlányok mind elmosódnak.

Lárma van. Vívás karddal ésszel tűzzel és vérrel.
Együtt ennyi érzés és kemény érv nem nagyon fér el...

Zeng és dörren és meghal és újraéled minden.
Kapaszkodót! Benne, a családban, a tudásban, a hitben.

...

Egy lány lépked az utcán. Homlokán egy gödör.
Mint akit éppen csak egy apró, buta kis gond gyötör.