Szotyi világa

A világom a fürdő ajtajától az ágy széléig tart.
"Vicces" karjától, "komoly" tekintetéig.

Reggel "vicces" kelt fel majd óráknak tűnő öltözködés után, lassan nyitja ki a barna ajtót egy kis ideig még hatalmasabbá téve a birodalmam.
Ha úgy látom még fáradt, szoktam viccelődni azzal, hogy elszaladok a fák közé és hagyom, hogy megtaláljon. Ha álmosabbnak ítélem még az úttestre is lemegyek így még nagyobb lehet a sikerélménye, hogy épségben meglelhetett. Ő a legjobb barátom. Lent még játszik velem, felvisz a lépcsőn, hogy izmosabb legyen a karja, aztán a reggelimbe mindig belevagdos egy kis kolbászt és odasúgja, hogy "ne mondd el "komoly"–nak!". Sose mondom el.
Aztán "vicces" elsiet, hogy gyűjtsön nekem a betevő falatra. Egy darabig csend van. Én próbálok hallkan őrködni a világom felett. Mikor "komoly" felkel, tudom, hogy mindig rossz kedve van ezért igyekszem nem útban lenni, csak finoman és szolidan ugrom a fejére, hogy lássa azért még szeretem. Minden próbálkozásom ellenére, sajnos "komoly" is elmegy, hogy pénzt keressen. Tudom, hogy a világomat fenn kell tartaniuk, úgyhogy hamar beletörődöm, hogy ma is egyedül kell vigyáznom rá és nem haragszom rájuk.
Alig hihető de minden nap sikerül megőriznem a békét, megtartani a rendet.
Amikor "komoly" hazajön hatalmas ugrásokkal jelentem be neki, hogy nincs veszély és hogy még most is szeretem. A "kiváglak az ablakon!" egy remek játék lehet, ugyanis ha nagyon magasra ugrom "komoly" mindig megígéri, hogy megcsinálja velem. Azt hiszem mostmár bármelyik nap sikerülhet, úgyhogy minden nap gyakorolok.
Mikor minden lecsendesedik "komoly" körül, egy simogatással jelzi, hogy eljött az én időm és ilyenkor játszom vele kicsit. Persze nem olyan ügyes, mint "vicces" de legalább megpróbálja. Ha rosszabb napja volt "komoly" nem simogat meg csak leül az ágy szélére és hosszú percekig keres valamit. Ilyenkor odamegyek, a fejemet a keze alá rakom és finoman jelzem, hogy megtalált. Ezután vigyázom a lépteit a világom minden szegletében, nehogy megint elveszítsen.
Délután "komoly" is kitágítja a világomat és elviszem sétálni. Vele ez sem olyan izgalmas, de gyakran leveszi rólam a pórázt, mert őt nem merem megviccelni... olyan gyakran.
Este "vicces"–t és "komoly"–t együtt viszem le. Ez a kedvenc időtöltésem.
Ilyenkor kell a legnagyobb világra vigyázni és rájuk is, de ez sose tántorít el. Mindketten elmesélik mi történt velük amíg távol voltak tőlem és én finom ugrálással vagy ugatással közlöm, hogy sikeres volt az én napom is.
Amíg "komoly" főz, "vicces" lefekszik mellém a földre és bírkózunk.  Azt hiszem ezt "ne a tiszta ruhádban!"–nak hívják, mert "komoly" gyakran kiabálja be kintről. Mikor "vicces" elfáradt mind megyünk aludni.
Ha lassabban kezdenek szuszogni tudom, hogy én is alhatok. Persze csak éberen, hiszen most is örkődöm.


A birodalmam a fürdő ajtajától az ágy széléig tart.
Kicsi terület ez, de senkinek sincs hatalmasabb világa.

Ebből még

Megérkeztem, megengedtek egy penészes világra.
Lettem volna bárki másnak büszke, kedves álma.

De nem lettem. Csak megfogantam. Itt teremtem. Éltem.
Magamnak már oly sokszor ezt szépen elmeséltem.

Nem gondoltam lesz még ebből szebb vagy könnyebb élet,
vagy van olyan, hogy dalolászás, nem csak vigaszének.

Nem hittem, hogy sodor a szél engem is majd erre-arra:
szerencsével, szerelemmel csupa jóval felkavarva.

És ma már csak ringatózom könnyű létem tengerén,
gondolkozva honnan jöttem, milyen ember lettem én.

 S bár csukva szemeimet érzem még a tüskék szagát,
de szívem minden dobbanása kész megvívni még egy csatát.

Egyedül csak attól félek: elolvadok mint a hó.
Hisz Belőletek: ebből még! A legeslegtöbb volna jó.

Csoda

Becsukjuk az ajtót. Elmerengünk. Este van.
Vajon figyelünk-e arra - ami nem csak zárral - rejtve van?

A lesütött tekintetre, vidám párbeszéd között.
A szerényebb barátunkra ki ma oly fessen öltözött.

A remegő kézre, egy rosszabb felelet alatt.
A hangra, ami a család szó hallatán hirtelen fenn akad.

A ráncra, ami mélyebb most homlokán az arcnak,
a nehezebb lecsúszását egy ízletes falatnak.

Becsukom az ajtót. Nem is nézek oda.
Aztán, hirtelen megteremtődik a kopogtató csoda.

És ő saját bút, révületet, homlokráncot ott hagy
"Láttam valami bánt. Átjöttem hát. Hogy vagy? "





 

Nemezis

Olykor elkap a sikertelenség, a szegénység régi bája
és felcseng a nemezis hangos muzsikája:
az irigy, sárga suttogás: gonosz hangjegyek,
mert hasonlók vagyunk mi: két érett szörnyeteg.

"Elértem mindent amit akartam?
Igen, Stabil a föld alattam.
De Te stabil földről indultál
és ohh keveset izgultál.
És kevesebbet akartál,
ezért otthon maradtál.
És minden iskolád jeles
és anyád mindig megkeres..."

Ugyanazok a hangok egy másik kínos dalban.
A nemezisről, kinek születni akartam.
Játszom könnyezve hajnalig a hangokat:
s akkor semmiből elkap a gondolat:
nem azért élek, hogy túlharsogjam dalod
hanem, hogy ahhoz mérjem magam, akivé válni akarok.

Hétköznapi páros

Ugyanolyan daccal lettünk megteremtve:
két lankadt szárnyú héja madár egymást megszerette.


Homlokunkon, merengésnek egyforma a ránca,
s az egyetlen mi elsimítja a másik madár tánca.

A révület a szemeinkben egy mélységből fakad,
de ha szemem párja tiedre vagy tied erre akad,

ugyanaz a csillogás és ugyanaz a hála:
hisz felborzolt tollakkal, de egymást megtalálva

merengünk majd őszön és révülünk a nyártól:
világmegváltás egy hétköznapi pártól.