...

Furcsa egy érzés ez. Mennyit bosszankodtam miatta.
"Szotyi, menj már le az ágyról!"
"Szotyi, mássz már le az arcomról, hallottam az ébresztőt."
" Szotyi, nem ez nem a te kajád."
" Ahh istenem, minek ülsz a fürdő előtt, amíg pisilek, ennyit nem bírsz ki? "
" Mi a frászt ugatsz már megint, nem látod, hogy ismerős jött?"
" Ne tipegjél már folyton a nyomomban! "

És most csend van. Nincs szaladgálás, nincs senki az utamban ha kimegyek a konyhába.
Az ágyban szuszog begyógyszerezve, de így is remeg. "Kicsikocsonya" már így hívják a dokik is bent.
Mondanám, hogy nem kívánnám az ellenségemnek sem, amit most átélünk, de ez nem igaz.
Én tényleg, őszintén kívánom, hogy mindenki élje át azt a szomorúságot és fájdalmat, amikor egy ekkora kincset érez elveszteni. Mert az azt jelenti, hogy volt ilyen kincse.
Kívánom azt a szeretetet, amikor addig sem bírja ki nélküled a kiskutyád, hogy WC-zz, vagy hogy felébredj. Hogy akkor is ugasson és meg akarjon védeni, mikor ordítva szólsz rá.
Hogy mikor elkeseredsz a földön ülve és lehajtod a fejed a padra amin fekve várja a dokit, ő tegye a tiédre a fejét, hogy felvidítson.
Hogy morogjon rád este és legyen úgy vérig sértve, mint még soha, mert megérezte, hogy már lemondtál róla, és ettől te  - ha nincs is sok esély - reménykedni kezdj megint.
Kívánom mindenkinek azt a sok rossz csínytevést, porszívózni való szőrt, fáradalmat, nehezen megoldható nyaralást, amit egy ilyen kis szeretetgombóc igényel.
Kívánom azt a kirekesztettség érzést, amikor valaki nem érti és nem is érdekli, hogy ennyire megtörsz, mikor az állatod beteg. Neki kívánom leginkább, hogy egyszer megértse miről van szó.

Kívánom azt a szívfacsaró kettős érzést, amikor a mellkasodhoz bújik, mint egy kisgyerek, csak hogy ne szúrkálják tovább.

Kívánom, hogy maradj velünk, hogy még sokkal nehezebb legyen elengedni Téged.

Az utolsó napodon

Mit tennél ha azt mondanák, ez a nap az utolsó?
S rövid életedre, mint lakat zár a koporsó.
Mit tennél ha valaki azt mondaná neked:
mindent ami voltál, lennél, ebbe a napba tedd?
Csak zokognál azon, hogy mindennek vége?
S átkoznád magad, amiért annyi mindent kéne
még tenned, amire nem elég csak egy nap....
S dühöngenél amiért nem szóltak már tegnap.

Vagy számot vetnél, minden téglát külön:
amit utadon raktál le, hószirten vagy füvön.
Amiből felépült kusza sorsod háza,
s bár ledől, talán számít milyen volt a váza.

Vagy elmondanád annak, kinek sosem merted,
hogy csoda volt, hogy Őt megismerted...
Hogy miatta keltél, hogy ma is miatta kelsz,
hogy róla álmodoztál, s ha ma álomra lelsz:
Ő lesz elmédnek végső gondolatja
s, hogy emlékedet róla a halál sem ronthatja.

Vagy csak ülnél csendben... nem csinálnál semmit.

Csak bánnád, hogy mit ma tennél, mért nem tetted eddig.