Vihar

Csukott ablak, halk dörrenés.
Villanó fény. Nincs döbbenés.
Csukott ablak. Lezárt szemek:
csak ne lássam, hogy elvesztelek...

Függöny nincsen. Vizes ablak.
Száguldó cseppek koppannak.
Függöny nincsen. Érzem, sejtem:
talán nekem kell megtennem.

Nyitott ajtó. Friss levegő.
Szakad, ömlik, zúg az eső.
Nyitott ajtó. Kiszaladok
Nélküled is ember vagyok!

Tágas udvar, minden csupa víz.
A nyelvemen az édes vihar-íz.
Tágas udvar, tovább futok:
tőled többé nem vakulok!

Az egész világ folyik, ázik,
villám tombol és szikrázik.
Itt a világ, újra látom!
Elengedtelek barátom.

Görbülés

Volt egyszer egy egyenes:
lelke girbegurba.
Szívében egy hang remegett:
"te egy másik útra
vagy szánva, kalandokra, fényre
az örökös szürkeség helyett,
napsugár-reményre."

Sötét szobák és szekrények mélyén
volt eddig csak sarok,
reá szövött hálóján
a kis pók jól alhatott.
De ma elindult, hogy világot lát
hold- és napfény alatt
s útjába kaland, csoda
nem egy, ezer akadt.

Látott falevelet táncolni
hangos, szél-zenére,
hallott kismadárcsicsergést
mely fittyet hányt a télre.
Nézett  holdat ablakon át néző,
síró, öreg hölgyet,
s a háza előtt, vésett tövű,
örök barát tölgyet,
melyre tekintete rossz kedvében
ma is, mindig rá-rá talált,
hisz ketten együtt, összefonva
legyőztek már ezer halált.

Átélt tengernyi jót és ugyanennyi rosszat,
de többet akart, úgy gondolta most már nem habozhat:
bejár mindent, hegyet-völgyet,  búbánatot, kacajt.
Amíg csak él - vélte-  lába üti majd a talajt.

S ahogy haladt, percről percre, méterről méterre:
háta, válla, lelke a nagy súlytól terhelve
tán észre sem vette: mosollyá alakult.
S egyenes-bús lénye örökre elfakult.

Fekete-fehér

A rosszkor kimondott helyes szavak,
a '" vakságban megpillantottalak'",
a biztonságból kibillenések,
az igazság ellen érvelések:
azok vagyunk.

A jövő helyett a jelen legyen,
a melletted jó, de nincsen helyem,
az elveszek, hogyha megtalállak,
a kell, hogy fájjon, de nem kell bánat:
vagyok.

Az idő, aminek nincs köze a térhez,
az örökké eszel, de nem hagyom, hogy éhezz,
a káromkodás a legtisztább imában,
a nem talált béke az örök vitában:
vagy.

Séták

Gyere barátom, sétáljunk egyet,
 hideg kövekből kirakott, feslett
tereken, parkokon át, az úttest közepén,

nem számít hol járunk, csak az, hogy te meg én.

Gyere meséld el milyen volt a napod:
megszelídült szavakkal, ha épp nem akarod.
Cipőd kopogása lassú, lágy ütem
hangod zene rá: kell hozzá fülem.

Gyere. Ez a lényeg, nem számít mikor.
Hisz sétálok melletted, elkopott, csiszolt,
elunt, és megtörött idő és tett után.
Mert a barátom vagy s mert tudom, hogy nem muszáj.