Barátságok tematikája

Meglepetés e költemény:
25 éves lettem én.
Várom a hűvös villamost,
jól esne egy kis klíma most.

Állok a város közepén:
25  éves lettem én.
Éjfél óta az órát lesem:
ki az aki most itt van velem?

Eltűntél mellőlem, mikor vártam,
a versre amit erre kitaláltam.
Elfakultál a kirakatból,
az onnan tükrözött gondolatból.

Téged meg lemorzsoltak az évek,
eltűntél, azt tudod, hogy még élek?
Te megutáltál, és olyannak tartasz
akit fényképeidről kitakarhatsz.

Te meg túl sok voltál és ellöktelek,
de érdekel néha, hogy mi van veled.
Rólad azt sem tudom, hogy kedvelsz-e még,
de felköszöntesz, ki tudja mért.

Te nem írtál, és nem kerestél,
de felrántanál ha elesnék.
Téged nem láttalak már évek óta,
de szívemben leszel. A mélyébe oltva.

Te mindig meglepsz valami mással:
beszélgetéssel, kreatívsággal.
Te tucat ember vagy, mindenki szeret,
ohh hát legyél csak. Isten veled.

Te bármit megtennél mosolyomért
Én örülök, hogy mosolyom ér
annyit, hogy valaki szeressen.
Bármit teszek, sohase temessen.

Annyian vagytok közel és távol.
És ebben a percben senki sincs máshol...
Mert néha elér az ember arra pontra
talán egy életben egyszer, talán naponta,

hogy számba veszi sorban:
Az évet. Az embert. A lábnyomot a porban.
Nekem ez a nap volt és örülök neki,
hogy van olyan szervem mi felvetheti

a kérdést: Miért párolog el?
Ő miért marad velem, ő miért nem hagy el?
Miért utál az akit tisztelek?
Miért utálom azt aki így szeret?

Mentek, maradtok. Eldobtok, akartok.
Magasztaltok az égig. Kezembe haraptok.
És én hálás vagyok mindenért. Az összesért.
Az egész masszáért mi mindőtökből összeért.

...

Állok a város közepén:
25  éves lettem én.
Éjfél óta az órát lesem.
Jó ez a massza ami itt van velem.

Gondok (?)

Hosszú hűs tél lapul lábamnak nyomában.
Vajon eljutottam-e már oda, hova vágytam...
Gyermekként nézzük égboltunkat, este.
Ki szuperhős jövőt, ki megnyugvást keresve.

Én gyakran meredeztem, nem reméltem nagyot:
kicsi házat, kicsi kutyát, kicsi napnyugatot.
Egy üveg bort egy jó baráttal, olykor átbeszélve
legátlagosabb napunk, másikat remélve.

És ma bosszankodom. Hogy újra csöpög a csap.
Hogy a kinézetem, a bankszámlám is vacak.

Aztán észhez térek, és hátradőlök bátran
Kicsi házban, kis kutyával, mire régen vágytam.
Barna szemeidben ott a napnyugatom.
Kivel jelenemet ébren álmodhatom.

A szívdobogást leteheted

Itt vagy otthon, itt a helyed:
A szívdobogást leteheted.
Nem vár - ma már - semmi munka,
süppedj el a nyugalomba.

Nézd a képet, lóg a falon.
Fülelj órát, kattog nagyon.
Merengj el egy butaságon,
ne agyalj most semmi vágyon.

Pihen minden: lábad, kezed.
A szívdobogást leteheted.
És rájössz ha nem feszengesz érte:
megteremtődik körülötted a béke.

12 megálló

Megpihent sóhajok körötted minden ablakon.

A levegő elunt tánccal szárítja arcodon:

a lepergettet. A lecsordultat. A "Már megint miért?"-et.

Ha létezne, elhinnéd, hogy tükörkísértet

az arc amibe nézel és vádolod szüntelen.
Önmarcangolás itt, amott gyötrelem,
amiért ó elszalad gyorsan az élet...
És már megint, még mindig rosszul éled!

Hogyan lehetnél jobb? Mit kéne tenned?
Mást kéne tanulnod? Kihez kéne menned?
Fontos vagy-e nekik? Fontosak-e neked?
És számít egyáltalán? Sírodra teheted?

A busz, az agyalás, a folyton révület
gödrei jelzik csak szolidan mélyüket:
pár apró, kis vonal díszíti arcodat.
Tizenkét megálló. A Katarzis elmarad.