A levegő elunt tánccal szárítja arcodon:
a lepergettet. A lecsordultat. A "Már megint miért?"-et.
Ha létezne, elhinnéd, hogy tükörkísértet
az arc amibe nézel és vádolod szüntelen.
Önmarcangolás itt, amott gyötrelem,
amiért ó elszalad gyorsan az élet...
És már megint, még mindig rosszul éled!
Hogyan lehetnél jobb? Mit kéne tenned?
Mást kéne tanulnod? Kihez kéne menned?
Fontos vagy-e nekik? Fontosak-e neked?
És számít egyáltalán? Sírodra teheted?
A busz, az agyalás, a folyton révület
gödrei jelzik csak szolidan mélyüket:
pár apró, kis vonal díszíti arcodat.
Tizenkét megálló. A Katarzis elmarad.
az arc amibe nézel és vádolod szüntelen.
Önmarcangolás itt, amott gyötrelem,
amiért ó elszalad gyorsan az élet...
És már megint, még mindig rosszul éled!
Hogyan lehetnél jobb? Mit kéne tenned?
Mást kéne tanulnod? Kihez kéne menned?
Fontos vagy-e nekik? Fontosak-e neked?
És számít egyáltalán? Sírodra teheted?
A busz, az agyalás, a folyton révület
gödrei jelzik csak szolidan mélyüket:
pár apró, kis vonal díszíti arcodat.
Tizenkét megálló. A Katarzis elmarad.
Igyekszem megint írni, bár csak nagyon ritkán sikerül.
VálaszTörlésÉs majd igyekszem kommentben kis "mire gondoltam" jegyzetet hagyni a következő verseimnél (bár remélem mindenkinek más ad, mert akkor igazán jó, de talán így egy kicsit kevésbé idegen, amit csinálok). Szóval:
Az én BKV utazásaim erről szólnak nagy részben, agyalok az élet nagy dolgain, és nem jutok sehova, kivéve persze az úticélt. :)
Nincs nagy megváltó felismerés, csak hatalmas, giccses gondolatok, ahogy a versnél is látható.
Volt még egy utolsó versszak, akartam valami bölcs lezárást, de azt kicseréltem erre a nagy kérdőjelre, vagy inkább a nagy "wtf"-re.
Szerintem sokan vagyunk későn az élete igazán felnőtt szakaszába érő huszonévesek, akik hasonló "na oké az út a lényeg, nem a cél, de azért a célomat jó lenne látni" és hasonló aggodalmak közepette teszik a legátlagosabb dolgokat, a legátlagosabbnak tűnve, közben meg - remélem - cseppet sem vagyunk azok.
Legalábbis remélem. (?) :)