Bénító papírlap

Ha ez lenne az utolsó fehérlő papírlap
és betűkbe rejthetném azt aminek hívlak,
félnék és örülnék: a papírlap terhe
rögtön földhöz vágna, aztán felemelne.

Ihlettelen merevség lenne ami elkap
s lelkem úgy heverne előtted, mint vert had.
Belém nyilalna a "nincs igazság" kínja
vagy a halálfélelem: ki - ki minek hívja.

Ide visszhangzana anyám intő hangja,
de nem ébredne szívem ítélő haragra.
Végre hallanám a bölcsességet benne:
"Semmi másra ne törj, csak szerető életre!"

Amonnan meg szólna apám szellem-éne
s nem tagadnám többet, hogy bennem buzog vére.
Talán nem rettegnék és nem okolnám többet
s hálás lennék azért, hogy volt olyan, hogy: ő lett.

S aztán megtalálna minden, szerető búgások:
Testvérem, barátok, fontos állomások.
A kiskutyám szuszogása, a fáradt napok terhe,
minden ami által lelkem lett nevelve.

S végül csak ülnék ő meg én: a fehérlő papírlap.
De nem rejteném betűkbe azt, aminek hívlak,
hisz te vagy a napfény, a holnap, az utolsó pillanat,
szavakba rejthetetlen isteni gondolat.

A köszönöm, a kérlek, a bocsáss meg, szeretlek,
az ölelés, a hála, a soha el nem feledlek.
Te vagy minden jóság, nincs rá elég betű:
a Bénító papírlap maga vagy. Ennyire egyszerű.