Görbülés

Volt egyszer egy egyenes:
lelke girbegurba.
Szívében egy hang remegett:
"te egy másik útra
vagy szánva, kalandokra, fényre
az örökös szürkeség helyett,
napsugár-reményre."

Sötét szobák és szekrények mélyén
volt eddig csak sarok,
reá szövött hálóján
a kis pók jól alhatott.
De ma elindult, hogy világot lát
hold- és napfény alatt
s útjába kaland, csoda
nem egy, ezer akadt.

Látott falevelet táncolni
hangos, szél-zenére,
hallott kismadárcsicsergést
mely fittyet hányt a télre.
Nézett  holdat ablakon át néző,
síró, öreg hölgyet,
s a háza előtt, vésett tövű,
örök barát tölgyet,
melyre tekintete rossz kedvében
ma is, mindig rá-rá talált,
hisz ketten együtt, összefonva
legyőztek már ezer halált.

Átélt tengernyi jót és ugyanennyi rosszat,
de többet akart, úgy gondolta most már nem habozhat:
bejár mindent, hegyet-völgyet,  búbánatot, kacajt.
Amíg csak él - vélte-  lába üti majd a talajt.

S ahogy haladt, percről percre, méterről méterre:
háta, válla, lelke a nagy súlytól terhelve
tán észre sem vette: mosollyá alakult.
S egyenes-bús lénye örökre elfakult.